2014

Színházi világnap március 27.

Carlos Celdrán kubai író, rendező, színházigazgató üzenete

Színházi mestereim saját életük maradványaira építettek hajlékot és költészetet. Közülük sokan ismeretlenek, vagy alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában dolgoztak csendben, alázatosan, majd sokévnyi munka és nagyszerű teljesítmények után lassan elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget kaptam tőlük: nincs más, mint a megismételhetetlen pillanat megélése; a pillanaté, amikor a színház sötétjében találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a mozdulat és a leleplező szó igazsága. A nézők pedig estéről estére azért jönnek el, hogy megosszanak velünk néhány percet, néhány órát. Ezekből a kivételes pillanatokból áll az életem. Újjászületek, és megértem a színház hivatását: átélni az adott, a múló pillanat puszta igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a reflektorok fényében mondunk és teszünk.
A színház láthatatlanul terjed, és beleavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan, világos és szép pillanatokat, mindegyikük ugyanúgy tűnik el, nincs semmilyen természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósíthatják meg az igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat, fotó, videófelvétel, elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a felvételekből a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is, ami megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet.
Amikor megértettem, hogy a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid, akikre szükséged van. Otthonodtól távol a mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és az argonauták útját: légy az a mozdulatlan utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a pillanathoz vezet el, amikor a hozzád hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod szédítő, gazdagsága felmérhetetlen, és senki nem teheti semmissé. Ez az utazás a legtávolabbi földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári, etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem mozdulok, itthon maradok, látszólag nyugodtan, valójában éjjel-nappal munkába merülve, hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka.

 

Carlos Celdrán kubai író, rendező, színházigazgató