2014

Az egri táncművész megtapasztalta, hogy a kis helyek naggyá válhatnak

Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át Topolánszky Tamás Harangozó-díjas táncművész, koreográfus, a Gárdonyi Géza Színház tánctagozatának, a GG Tánc Eger együttesének vezetője nemzeti ünnepünk alkalmából. A kitüntetés apropóján ültünk le beszélgetni az egri teátrum aulájában.

– Elsőként őszintén gratulálok a kitüntetéshez! Jelent-e egy-egy ilyen díj állomást egy művész munkásságában?
– Elszámolásra ösztökél és kötelez. Egy-egy ilyen stációnál az ember számot vet, ráadásul ilyen fontos díj nem jogokkal, hanem kötelezettséggel jár elsősorban. Még több odafigyelésre kötelez a saját és mások munkájában. Arra figyelmeztet, hogy azt az intenzitást, mely az életemet eddig is jellemezte, fönn kell tartani, s ha lehet, igyekezni kell még fokozni is azt. De a díjak segítenek is ebben, mert pozitívan tudják befolyásolni az ilyen energiákat. A kiégést kompenzálják, talán másoknál is, de nálam mindenképpen.
– Gondolom, igazolja azt is, hogy fontos, amit nap mint nap csinálsz.
– Hiszek benne, hogy vidéken is érdemes táncszínházat csinálni. Igazi pesti panelbetyárként nevelkedtem, aztán jött Szeged, Graz, Eger. Tanítok a Magyar Táncművészeti Egyetemen, tehát a kötelezettségeim továbbra is kötnek a fővároshoz. Mégis hiszek abban, hogy vidéken nagyon jól lehet dolgozni. Amikor ötszáz méterre van a színészház a balett-termünktől és ugyanennyire a színház, az lehetőséget ad az intenzív munkára. Arra kell inkább figyelnünk, nehogy beleszoruljunk ebbe a háromszögbe. Ha valaki igazán akar a saját művészeti ágával foglalkozni, akkor ez nagyon jó lehetőség a koncentráltságra. Itt jobban lehet arra a dologra összpontosítani, amit az ember hivatásként választott. Űztem ezt a szakmát sokkal nagyobb városokban, s itt is, így tapasztalatból mondhatom, hogy a kis helyek naggyá válhatnak.

– Hivatásról beszéltél. Néptáncművészként kezdted a pályát, s a GG Tánc Eger alapcsapata is végzett néptáncosokból verbuválódott. Mondhatjuk jellemző útnak, hogy néptáncos alapokból a kortárs tánc felé veszik az irányt a művészek?
– Az induló csapatnál ez valóban így volt. Mára már Pécsről, Győrből a klasszikus balett szakról is érkeztek táncművészek hozzánk, de a bázis mindenképpen az volt, és az alapokat még mindig azok a táncosok alkotják, akik nyolc évvel ezelőtt a néptánc szakról kerültek egyenesen ide, együttesalapítóként. A fő táncosaim változatlanul közülük kerülnek ki. Ez egy rövid szakma és folyamatosan alakul, ráadásul nem mindig van az embernek olyan végzős osztálya, akikből ilyen minőségű művészeket lehet szerződtetni. Egy színház tánctagozatánál ez fontos, hogy mindenféle stílusban otthon érezzék magukat a táncosok.

– Milyen kihívást jelent számodra a tánctagozati lét?
– Arra kell törekednünk, hogy ne csak úgy belekapogassunk dolgokba, hiszen azt bármikor meg tudjuk csinálni, bármelyik táncművésszel. De hogy bármelyik stílus, a kortárstól a klasszikán át a néptáncig minőség legyen, ahhoz komoly koncentráció és munka szükségeltetik. Ez pedig idő! Nekünk pedig éppen ebből van a legkevesebb. Aki ide jön, azt nem tanítgathatom két évig erre a műfajra, aztán újabb két évig a másikra. Itt élesben tudnak megtapasztalni mindent a táncosok.
– Ez a tapasztalat kihat táncpedagógusi munkádra is?
– Ha a pedagógusi munkásságomban valamit fontosnak tartok, az az, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetemen a néptánc tagozaton olyan munkát végeztem más kollégáimmal együtt, ami látszik a néptáncegyütteseknél. Ugyanis olyan technikákat sajátítanak el, amikre szükségük van a pályájuk során, s ez nyomon követhető országszerte. Én mindenesetre már látom, s vélhetően hamarosan a nézők is felfigyelnek erre.
– A mindennapjaidban mennyire fontos a pedagógusi lét?
– Bár, amikor felkértek, hogy az akkor még főiskolán tanítsak, először nemet mondtam, mert úgy éreztem, nem fér bele az időmbe. Végül mégis vállaltam a tanítást, s egyre inkább érzem, mennyire fontos, hogy ott lehetek az egyetemen. Egyrészt a tanítás letisztítja az embert. A saját technikám is kikristályosodik. Ahhoz, hogy át tudjam adni a tudást, magamban is le kell tisztáznom a dolgokat, és ez természetesen fejleszt, ezért nagyon fontos. Másrészt komoly öröm, amikor az ember már generációkat nevelt fel. Tizenkét év alatt – amióta ott tanítok – három osztályom végzett, akik mind szétspricceltek a szakmába. Amúgy is ismerem a magyar táncéletet, de így különösen nagy a rálátásom erre az egész világra. Jó újra találkozni a volt növendékeimmel, látni, hogyan mennek tovább, akár segíteni őket, ez nagyon örömteli dolog, ami újabb töltést ad.
– Lehet tanácsot adni egy pályakezdőnek, egy egyetemistának?
– Olyan emberekkel foglalkozom – akár a társulatban, akár az egyetemen –, akik azt szeretnék csinálni, amiért jöttek, s még így sem könnyű... Ez egy nagyon rövid szakma. Nincs sok idő az útkeresésre. Huszonkét évesen már késő azon gondolkodni, merre is induljon egy táncos. Én tizennyolc évesen már főszerepeket táncoltam. Alapvetően dolgozni kell, s már iskoláskorban, 17–18 évesen valamilyen vonalnak meg kell jelennie. Ezt mondhatom a saját gyerekemre és a tanítványaimra is. Természetesen senki sem kész művészként kerül ki az iskolából. Azzá csak annál a társulatnál válhat majd, ahová kerül. Ehhez azonban tudnia, látnia kell, hogy merre akar elindulni. Időben kell nekilendülni, mert a csúcsra olyan huszonöt évesen lehet eljutni, de onnan már nem tart sokáig a táncoskarrier.
– Említetted fiadat, Vincét, aki szintén erre a pályára lépett, bár ő klasszikus balettet tanul. Másként indult a szakmának, mint te.
– Soha nem nyomtam e felé Vincét, de a táncművészettel óhatatlanul nagyon korán találkozott, hiszen ez családi vonás nálunk, nehezen lehetett kikerülni. Nem minden gyermekemet fertőzte ez meg, de rá olyan hatást gyakorolt, hogy kilencévesen közölte, ő kortárs, illetve néptánccal szeretne foglalkozni. Mondtam, hogy jó, de mindezekhez a klasszika az alap, ezt birtokolni kell. Tízévesen így klasszikus szakra került és elkezdett nyílogatni. Most készítek neki egy szóló koreográfiát – épp tegnap voltunk először teremben –, s ez azért nagyon furcsa volt. Amikor a saját gyerekével találkozik így az ember, az valami nagyon más. Valószínűleg tudatosan is kerültük eddig ezt a dolgot, mert szülőként oktatni azért nem egyszerű feladat. Megdöbbentő, csodálatos élmény vele dolgozni, s ez keveseknek adatik meg.
– Most már ezt is kipróbáltad, ahogy szinte mindent, amit ebben a szakmában lehet...
– Néptáncművészként végeztem, csináltam kortárs táncot, voltam klasszikus alapú táncegyüttesnél is, most pedig a saját dolgomat teszem. Így talán nyitottabb is vagyok, mint az, aki nagyon egy felé koncentrál. Félreértés ne essék, mindig arra kell összpontosítani minden idegszállal, amit épp csinálunk, de közben látni kell a környezetünket is. Jó néhány váltás volt a művészi életemben, de ha jobban megnézzük, ez egy vonal, egy irányba visz. Nemigen akartam sohasem más lenni, mint Topolánszky Tamás, és ezt szeretném továbbra is folytatni – akár érdemes művészként is...

Topolánszky Tamás
A táncművész, koreográfus, rendező 1972-ben született. A Szegedi Kortárs Balett alapító tagja és vezető táncosa, a Grazi Operaház balettegyüttesének szólistája és a Royal Academy of Dance grazi intézetének kortárs tánc-tanára volt. Táncmesterként dolgozott az Experidance Román Sándor Tánctársulatánál, a Magyar Táncművészeti Egyetem Moderntánc Tanszékének egyetemi docense. Nyolc esztendeje, 2011-től vezeti a Gárdonyi Géza Színház tánctagozatát. Munkásságát 2008-ban Harangozó Gyula-díjjal, idén pedig Magyarország Érdemes Művésze díjjal ismerték el.

 

(forrás: Ebner Egres Béla, Heves Megyei Hírlap)

Címkék: színház